Ez megint egy olyan könyv, amit ha nincs a NIOK kihívás, akkor nem olvasok el. Ennek az az oka, hogy szkeptikusan állok az olyan könyvekhez, amik körül hype van, és hát itt volt bőven. De végülis nem bántam meg: nehezen indult nekem, és nagyon nyomasztó is volt, de aztán egy mély mondanivalójú, izgalmas regényt kaptam. Nagyon kíváncsi vagyok, hová fut ki a történet a sorozat többi kötetében.

A briliáns barátnőm két kislány barátságának kislány és kamaszkorát meséli el: Lila és Elena Nápoly egyik nagyon szegény külvárosában élik gyermekkorukat. Mindketten nagyon okosak, de Lila talán egy kicsit jobban, emiatt Elena nagyon féltékeny rá. De nem csak emiatt féltékeny, hanem mert – meglátása szerint Lila szebb, odavannak érte a fiúk. Lila teljesen más természetű, mint a szorgalmas, becsületes Elena: lobbanékony, harcias, már-már fiús, bátor, határozott, kicsit „zsivány”, de mindenképpen életrevaló kislány. Mégis, a két lány között igaz barátság szövődik a telepen, végső soron mindig a jót akarják a másiknak és mindig ott vannak egymásnak, ha szükség van segítségre.

A női barátságok aspektusainak boncolgatása mellett a könyv egy nagyon erős társadalomrajz is az 50-es évek Olaszországáról, annak is a legaljáról. Arról, hogy a szegénység mindennapi erőszakot szül, családon belül és családon kívül is. Az apák verik az anyákat és a gyerekeket, a fiúk verik a szomszédokat a húguk védelmében, az apák verekednek más apákkal, leendő vőlegények fenyegetik gyilkossággal leendő menyasszonyukat, és még sorolhatnám… Ráadásul a nők helyzete – minő meglepő – ekkor sem volt valami fényes.

És innentől SPOILER.

„Van egy történet két halról, akik egymás mellett úsznak a tengerben. Arra jár egy idősebb hal és megszólítja őket: „Jó reggelt, fiúk, milyen a víz?” A két fiatal hal egymásra néz: „Víz? Mi az a víz?”

Ez az idézet írja le leginkább, hogy mit érzek ezzel a könyvvel kapcsolatban. Vannak dolgok, amik itt vannak körülöttünk, természetesek, de valahogy csak néhányan érzékeljük őket olyannak, amilyenek: különlegesnek, csodálatosnak.

Egyébként erről a könyvről írni a legideálisabb helyszín és időpont a kert, egy hétfő kora este, szűrt napfény, 20 fok, mindenhol zöldség, és csicsergő madirok. <3 Imádom őket. Próbálok úgy írni, hogy ne lőjek le minden poént, de mégis felkeltsem az érdeklődéseteket, főleg olyanokét, akik amúgy eddig nem érdeklődtek kifejezetten a madarak iránt, vagy akik nem olvasnak ismeretterjesztő könyveket.

Szóval milyen ez a könyv?

Csodálatos, tényleg. Olvasmányos, nem túl száraz (de persze ismeretterjesztő, szóval tele van információval), van benne egy csomó aranyos (és kevésbé aranyos) történet is, főleg az ember és a madarak kapcsolatáról.

De nem csak attól szuper, hogy rengeteg érdekes információ van benne a madarakról (például azt tudtátok, hogy a madarak a jól alkalmazkodott, ma is élő dinoszauruszok?), hanem attól is, hogy egészen új megvilágításba helyezi (emlékeztet?) az ember-madár kapcsolatot, és mindeközben nem érzem, hogy egy vegán hittérítő térjünk vissza az ősemberhez típusú agymosását olvasom. Ez a könyv egy racionális ember rávilágítása arra, hogy az ember hová született, milyen helye van ezen a területen, és hogyan kellene viszonyulnia az itt élő más élőlényekhez.

Zseniális attól is, hogy emlékeztet minket arra, mennyire hibátlanul működő gépezet ez az életnek nevezett rendszer (vagyis volt, míg az ember közbe nem avatkozott). Mindent kitalál, mindent elrendez, mindenre van megoldása,  „ha esélyt kap rá, meggyógyítja önmagát”. Hagyjunk neki esélyt!

Az írást mindig elkezdeni nehéz, kiváltképp az olyan könyvek után, mint ez. Miről szól az Utas és holdvilág? Hát, útkeresésről, bátorságról, szerelemről, de főleg az útkeresésről. Azt tesszük-e, úgy élünk-e, ahogy azt valójában szeretnénk, vagy valamilyen külső körülmény (társadalmi normák, esetleg szülői nyomás) hatására cselekszünk? Kétségtelen, hogy valamennyire mindezek befolyásolják a döntéseinket, de mégis, mennyire tud érvényesülni az a belső hang?

A másik nagyon fontos kérdése, tanulsága a regénynek, hogy vajon mennyire megbízható az a belső hang? Volt már úgy veletek is, hogy valamit nagyon akartatok, megkaptátok, majd rájöttetek, hogy nem is ez kell nektek igazán? Ez vajon egyedi eset, vagy ilyen a vágy természete? Amint kielégül, felüti a fejét máshol, vagy máshogy.

A harmadik kérdés pedig az, hogy tudunk-e a jelenben élni, hálával mindazért, amink van, vagy ehelyett nosztalgikusan révedünk a múltba? A múlt tud-e olyan örömet okozni, mint akkor? Helyesen érzékeljük-e a múltat egyáltalán, vagy az idő mindent megszépít? 

A történet főhőse Mihály, aki nászútra indul, majd véletlenül elveszítik egymást feleségével. Mihály, aki addig is kereste önmagát, most aztán tényleg nekiveselkedik és olasz kisvárosokat járva, kalandos történeteken keresztül és régi barátok révén jut el a történet végkifejletéhez, azaz hogy azt cselekedje, ami igazán fontos. Mindeközben Erzsi is keresi az ő belső hangját, de feltűnnek Mihály gyermekkori barátai, a misztikus, és furcsa Ulpius család, Ervin és Szepetneki János is.

És innentől SPOILER.

Balítélet.. milyen találó, hisz én is eléggé balul ítéltem meg ezt a könyvet, de hála a NIOK 2020 áprilisi kihívásának, elolvastam, és annnnyira nem bántam meg, hogy sőt! :) Könnyed, de mégsem felszínes, humoros, pörgős és nem utolsó sorban szuper betekintést ad a 18. századi angliai életbe, ahol a származás és a vagyon volt az elsődleges mérce egy ember megítéléséhez, ahol hónapokat vendégeskedtek egymásnál az emberek, és ahol csak úgy volt illendő odamenni valakihez, ha valaki bemutat.

Megmondom őszintén, hogy én tényleg azt képzeltem erről a könyvről, hogy egy aranyos kis szerelmes regényke, de nagyon hamar rájöttem olvasás közben, hogy egyáltalán nem erről van szó. Persze nyilván a szerelem, a „férjfogás” körül forog a cselekmény, de annyival többről szól ez…

Jane Austen borzasztó okosan írta meg ezt a regényt. Tulajdonképpen ha belegondolunk, ő az 1700-as évek végén, nő létére, borzasztó merészen megálmodott egy olyan világot, ami kb. 200 évvel később el is jött.

A történet középpontjában a cserfes, jóeszű Elizabeth áll, akinek a nővére, a szintén okos és csinos Jane megismerkedik a családi birtok mellé költöző, gazdag Mr. Bingley-vel. Mr. Bingley barátja, a még gazdagabb Mr. Darcy gőgös, saját társadalmi rangján alulinak érzi a Bennet családdal való érintkezést – nem indokolatlanul, azonban 2 dologgal nem tud mit tenni: Elizabeth-tel, valamint azzal, hogy Bingley beleszeret Jane-be.

És innentől SPOILER.

"Kibámult az udvarra, mint szokta, amióta egyedül maradt, és megpillantotta a lucskos, esőtől bánatos José Arcadio Buendíát, aki halála óta erősen megöregedett."

Hát. Fú. 4-5 napja tettem le ezt a könyvet, mert csillapodnia kellett. Annyira TÖMÖR. Ez a legjobb szó rá: teli van szereplőkkel, történéssel, számomra nehezen emészthető elemekkel (vérfertőzések), de ugyanakkor tele van mondanivalóval is. Ja, és egy jótanács: miközben olvasod, nyugodtan jegyzetelj. :))) Engem egy kicsit zavart is ez a tömörség, egyszerűen egyik esemény után jött a másik, szinte meg sem tudtam ismerni egy szereplőt igazán, már meg is halt. :D

Aki nem ismeri a sztorit és/vagy tervezgeti, hogy elolvassa, nos, nektek annyit tudok mondani, hogy nyugodtan vágjatok bele, főleg így a karantén idején, amikor a legtöbbünk megteheti, hogy otthonról dolgozik, a vaskosabb kötetekre is van idő. Mindenképpen egy érdekes tapasztalat. Nem biztos, hogy tetszeni fog (nekem például eléggé közepesen tetszett), de én azt gondolom, hogy a negatív (kevésbé pozitív) tapasztalat is tud hasznos lenni. Ráadásul azért azt sem lehet mondani, hogy Marquez semmit nem adott, minden könyv ad valamit.