Gabriel Garcia Marquez: Száz év magány

2020. április 17. - brigittap

"Kibámult az udvarra, mint szokta, amióta egyedül maradt, és megpillantotta a lucskos, esőtől bánatos José Arcadio Buendíát, aki halála óta erősen megöregedett."

Hát. Fú. 4-5 napja tettem le ezt a könyvet, mert csillapodnia kellett. Annyira TÖMÖR. Ez a legjobb szó rá: teli van szereplőkkel, történéssel, számomra nehezen emészthető elemekkel (vérfertőzések), de ugyanakkor tele van mondanivalóval is. Ja, és egy jótanács: miközben olvasod, nyugodtan jegyzetelj. :))) Engem egy kicsit zavart is ez a tömörség, egyszerűen egyik esemény után jött a másik, szinte meg sem tudtam ismerni egy szereplőt igazán, már meg is halt. :D

Aki nem ismeri a sztorit és/vagy tervezgeti, hogy elolvassa, nos, nektek annyit tudok mondani, hogy nyugodtan vágjatok bele, főleg így a karantén idején, amikor a legtöbbünk megteheti, hogy otthonról dolgozik, a vaskosabb kötetekre is van idő. Mindenképpen egy érdekes tapasztalat. Nem biztos, hogy tetszeni fog (nekem például eléggé közepesen tetszett), de én azt gondolom, hogy a negatív (kevésbé pozitív) tapasztalat is tud hasznos lenni. Ráadásul azért azt sem lehet mondani, hogy Marquez semmit nem adott, minden könyv ad valamit.

A sztori a vidéki Kolumbiában játszódik, ahol egy család történetét kísérhetjük végig sok generáción keresztül (aki most olvassa, ne nagyon tanulmányozza a családfát, mert tud spoileres meglepetéseket okozni). Van itt minden, háború, vérfertőzés, 200 évig élő öregasszonyok, a falu mini-globalizációja, munkássztrájk... De valahogy mégis az maradt meg a könyvből, hogy senki sem boldog, mindenki magányos. Ugye tudjuk, hogy emberek között is tud magányos lenni az ember, és ez sokkal rosszabb, mint amikor egyedül magányos valaki. Na, szerintem ezt lehet érezni ebben a könyvben. Ez a magány a családon belül "öröklődik", szerintem ezt szimbolizálja az, hogy a fiúnevek a könyvben ismétlődnek. Mindenki José Arcadio vagy Aureliano és ezek kombinációja :D

A világ, amit Marquez felépített, szerintem nagyon érdekes és egyedi, éppen emiatt én nagyobb darabokban ajánlom ezt a könyvet olvasni, hogy minél inkább el tudjon az olvasó merülni ebben a világban.

Az egyik kedvenc részem az volt, amikor Aureliano elhagyta Macondot, és Arcadio kezébe adták az irányítást. Arcadio kegyetlen zsarnokká vált, "fölösleges szigorral" tartotta rettegésben a falut, amit Ursula, az ősanya rettenetesen szégyellt. Egyszer, amikor Arcadio don Apolinar Moscotét is elhurcolta, Ursulánál betelt a pohár. Fogta, felkereste Arcadiot, elverte egy ostorral, és átvette fiától a hatalmat. Hiába volt Arcadionak fegyvere, serege, az anyjának egy szót se mert szólni. :D

A legszimpatikusabb figura egyébként Aureliano Buendia ezredes. Úgy éreztem, hogy korrekt, határozott, „igaz lelkű”, de azért az ő igaz lelkét is el tudták téríteni az eszmények:

És a nők:

Amaranta és az unokaöccse, Aureliano José viszonya szerintem még Aureliano és Remedios kavarásán is túltesz. Egyrészt mert ott van, hogy egy családból származnak, másrészt meg az, hogy ez a "viszony" kétszer is megtörténik. Egyszer a férfi kisfiú korában, majd felnőtten - ekkor már ő akarta feleségül venni Amarantát. Borzasztó creepy.

Amaranta szerelmi élete egyébként eléggé érdekesen alakul. Engem sokáig foglalkoztatott, hogy vajon ennek mi az oka, de szerencsére a regény vége felé választ kapunk rá (az ok ismerős, nem csak a szerelmi élet területén).

A mágikus realizmust egyébként én szerettem. Voltak teljesen meghökkentő részek:

A liberalizmus kigúnyolásának érzem ezt azért:

Arról a részről Szabó Magda Emerence jutott egyből eszembe, amikor Aureliano Buendía ezredest átvágja az orvosa - meg akarja ölni magát, ezért megkéri az orvost, hogy rajzoljon a szívére egy kört. Az orvos ezt megteszi, ám amikor az ezredes ide lő egy golyót, túléli: "Életem fő műve! - mondta büszkén. - Ez az egyetlen pont, ahol úgy mehet keresztül a golyó, hogy egyik nemes szervet sem sérti meg." Ennek Aureliano láthatóan nem örül: "- Ha volna még hatalmam - mondta az orvosnak -, minden teketória nélkül főbe lövetném. Nem azért, mert megmentette az életemet, hanem mert nevetségessé tett."

Erről pedig Borges bábeli könyvtára ugrott be:

Marquez a való életből mintázta annak a 3.000 banánültetvényen dolgozó munkásnak a meggyilkolását, amit a kormányzat a regényben végig tagadott. 1928-ban a United Fruit Company dolgozói sztrájkot hirdettek (a könyvben a munkások azt kérik, hogy vasárnap ne kelljen dolgozniuk) a munkakörülményeik javításáért. A többhétnyi eredménytelen tárgyalások után a cég csődközeli állapotba került, mire a konzervatív kormányzó, Miguel Abadia Mendez a kolumbiai hadsereget küldte a sztrájk vérbe fojtására. (a konzervatív-liberális ellentét Marqueznél is megjelenik). A kolumbiai kormányzat az amerikai érdekeket volt köteles képviselni, ugyanis az USA megfenyegette őket, hogy ha nem így tesznek, az amerikai hadsereggel fognak Kolumbiára támadni. (innen) A száz év magányban 3.000 munkásról beszél Marquez, a valóságban azonban nem lehet tudni, hány ember vesztette életét. A sztrájk vezetői:

És ne feledkezzünk meg Marquez nagyszüleiről sem, akikből borzasztó sokat merített az író. Anyai nagymamája (Dona Tranquilina Iguarán Cotes) rendkívül babonás volt, ez a könyvben is számos ponton megjelenik - főleg a negatív (?) női alak, Pilar Ternera személyében (aki majdnem minden generációba szült egy gyereket a családba :))))). Anyai nagypapája, Nicolas Ricardo Marquez pedig az ezernapos háború kitüntetett veteránja volt - valószínűleg ő ihlette Aureliano Buendia ezredes karakterét - aki nekem a kedvencem volt - leszámítva azt a kis botlást a gyermek Remedios-szal. :)))))))

Végül pedig egy pár kép a Google Mapsről Aracataca-ról, Marquez szülőfalujáról, ami Macondot ihlette. Egyébként 2006-ban az akkori kormányzat népszavazást írt ki, hogy a falu neve Aracataca-Macondo legyen, de sajnos az alacsony részvétel miatt a szavazás eredménytelenül zárult.