Ez megint egy olyan könyv, amit ha nincs a NIOK kihívás, akkor nem olvasok el. Ennek az az oka, hogy szkeptikusan állok az olyan könyvekhez, amik körül hype van, és hát itt volt bőven. De végülis nem bántam meg: nehezen indult nekem, és nagyon nyomasztó is volt, de aztán egy mély mondanivalójú, izgalmas regényt kaptam. Nagyon kíváncsi vagyok, hová fut ki a történet a sorozat többi kötetében.

A briliáns barátnőm két kislány barátságának kislány és kamaszkorát meséli el: Lila és Elena Nápoly egyik nagyon szegény külvárosában élik gyermekkorukat. Mindketten nagyon okosak, de Lila talán egy kicsit jobban, emiatt Elena nagyon féltékeny rá. De nem csak emiatt féltékeny, hanem mert – meglátása szerint Lila szebb, odavannak érte a fiúk. Lila teljesen más természetű, mint a szorgalmas, becsületes Elena: lobbanékony, harcias, már-már fiús, bátor, határozott, kicsit „zsivány”, de mindenképpen életrevaló kislány. Mégis, a két lány között igaz barátság szövődik a telepen, végső soron mindig a jót akarják a másiknak és mindig ott vannak egymásnak, ha szükség van segítségre.

A női barátságok aspektusainak boncolgatása mellett a könyv egy nagyon erős társadalomrajz is az 50-es évek Olaszországáról, annak is a legaljáról. Arról, hogy a szegénység mindennapi erőszakot szül, családon belül és családon kívül is. Az apák verik az anyákat és a gyerekeket, a fiúk verik a szomszédokat a húguk védelmében, az apák verekednek más apákkal, leendő vőlegények fenyegetik gyilkossággal leendő menyasszonyukat, és még sorolhatnám… Ráadásul a nők helyzete – minő meglepő – ekkor sem volt valami fényes.

És innentől SPOILER.

A szegénység meg tud változtatni viszonyulásokat, de vajon meg tudja változtatni egy anya lánya iránt érzett érzéseit is? Elena nem kedvelte az édesanyját (Nem tudom, ilyen létezik? Mármint nem úgy, hogy valamiért haragszol rá, hanem hogy nem „kedveled”), és az édesanyja sem őt.

Már akkor, alig hatévesen úgy éreztem, mindent megtesz, hogy kimutassa, púp vagyok a hátán. Nem kedvelt, és én sem őt. Taszított a lénye, és valószínűleg érezte ezt.

Taszított a lénye??? Azért ez elég erős szerintem.

Megdöbbentő volt látni, hogy ami mára már a legtöbb helyen alap, hogy legalább az érettségiig tanulhatsz (sőt, tanulnod kell), az ekkoriban még kiváltságnak számított. És hát mit csináljon az éjjel-nappal güriző szülő, ha egyszerűen éppen csak annyi pénze van, hogy ételre futja a családnak, honnan szedjen a gyerek tanulására? Emiatt nem értettem annyira, amit Oliviero tanárnő mond Elenanak:

"- Tudod, mi az plebs, Greco?

- Persze: a nép, néptribunusok, Gracchusok.

- A plebs az aljanép, közönséges csürhe.

- És ha valaki aljanép akar maradni, ő is, a gyerekei is, az unokái is, semmit sem érdemel. Ne törődj Cerullóval, csak magaddal.”

Nekem nem volt egyértelmű, hogy nem akarták taníttatni Lilát a szülei, vagy nem tudták (és inkább az utóbbira hajlok).

És ez is lesz a nagy különbség Lila és Elena közt: Elena gimnáziumba kerül, tanul, Lila viszont megházasodik. De Lila nem önszántából nem tanul, sőt, mindenben tartani akarja a lépést Elenával (vagy előtte akar járni egy lépéssel?)

„Nekiállt görögül tanulni, még mielőtt én elkezdtem volna a gimnáziumot? Egyedül, amikor nekem eszembe sem jutott, nyáron, a vakáció idején? Mindig azt csinálja, amit nekem kellene, hamarább és jobban, mint én?”

Az egész regény egyébként Elena szemszögéből van megírva, elolvasnám szívesen Lilaét is. Ő vajon hogy élte meg, hogy habár okos volt és szeretett volna tanulni, nem tudták/akarták taníttatni a szülei, míg a legjobb barátnője mehetett tovább?  

Később, már gimiben, Elena odaadja egyik írását Lilának, aki annak ellenére, hogy nem tanult, tud javítani az íráson, mégis ezt mondja:

„- Nem akarom többé elolvasni, amiket írsz.

- Miért?

Gondolkodott egy kicsit.

- Mert fáj – felelte, megütögette az ujjaival a feje búbját, és kitört belőle a nevetés.”

De mégis az igaz barátságról tanúskodik az a jelenet, amikor Elena fürdeti Lilát az esküvője előtt és Lila azt mondja:

"- Bármi történjen is, te folytasd a tanulást.

- Még két év, leérettségizem, és vége.

- Nem, ne hagyd abba, majd adok pénzt, neked mindig tanulnod kell.

Idegesen felnevettem, aztán azt feleltem:

- Köszönöm, de egy idő után az ember befejezi a tanulást.

- De te nem: te vagy az én briliáns barátnőm, a legjobbá kell válnod, nem érhet a nyomodba se nő, se férfi"

És akkor itt a válasz a címre is – pedig én végig azt hittem, hogy Lila lesz a briliáns barátnő, de ez nagyon szép csavar volt. :)

Meg szerintem még egy nagyon megdöbbentő jelenet az, amikor a kislány Lila és Elena éppen arról beszélgetnek, hogy cipészkéssel fogják megvédeni magukat, mert mindenki így csinálja, ez a normális. És hogy akinek pénze van, az bármit megtehet, úgyhogy nekik is kell szerezniük pénzt.

"- Tudod, miért hiszik magukat a Solara fivérek a telep urainak?

- Mert beképzeltek.

- Nem, hanem mert gazdagok.

- Azt mondod?

- Látod, hogy Pinuccia Carraccit nem molesztálják?

- Látom.

- Mert Adának nincs apja, és Antonio, a testvére semmit sem számít, és Ada lépcsőházat takarít Melinával.

Következésképp vagy mi is keresünk egy csomó pénzt, és gazdagabbak leszünk, mint a két Solara, vagy megvédjük magunkat, és jól ellátjuk a bajukat. Elővett egy éles dikicset, az apja műhelyéből szerezte.

- Hozzám nem nyúlnak, mert csúnya vagyok, és nem menstruálok – mondta -, de téged zaklathatnak. Ha megtörténne, szólj.

Zavarodottan néztem rá. Fogalmunk sem volt, nem egész 13 évesen, a jogról, a törvényekről, az igazságszolgáltatásról. Azt utánoztuk, általában meggyőződéssel, amit kiskorunk óta a környezetünkben láttunk-hallottunk. Tán nem ököllel szerez érvényt igazának az ember?”

A féltékenység (kinek lesz előbb udvarlója, ki veszti el előbb a szüzességét, ki miben mennyire jobb) mellett én azt gondolom, hogy Lila és Elena szívből szerették egymást. Elena sokat is tanul Lilától:

„Eszembe jutottak a szeptemberi beszélgetések Lilával és Pasqualéval, és hirtelen úgy éreztem, az volt az igazi iskola, nem ez, ahová mindennap járok.”

Volt viszont egy nagyon (nem tudom mennyire tudatosan) nem tiszta sztori a könyvben: amikor Lila kitalálja, hogy lógjanak a suliból és menjenek el a tengerpartra. Elena először habozik, végül belemegy, de Lila félúton visszafordul. Vajon tudta, hogy Elenát ezért akár ki is vehetik az iskolából? Vajon tudatosan rendezte így, hogy kivegyék és csökkenjen kettejük közt a különbség? Irigységből? Vajon azért fordult vissza félúton, mert megbánta, hogy csapdába csalta a barátnőjét?

Amikor később a telepi barátokkal bemennek Nápoly belvárosába, az elit közé, Elena megalázva érzi magát. Ha valaki élt már át ilyet, akkor pontosan érti, mennyire erősen van megfogalmazva ez a mondat.

„Mintha egy másik világba csöppentünk volna. Jól emlékszem a hömpölygő tömegre és a különbözőség megalázó érzésére.”

Aztán Lila felcseperedik és megérkezik a telepi maffiózó Marcello Solara, hogy megkérje a kezét. Lila nyilván nemet mond, de onnantól kezdve minden este Cerulloéknál van, próbálja megvásárolni a lányt süteményekkel, televízióval (!), mindenféle anyagi dolgokkal. Lila szülei borzasztóan mérgesek a lányukra, hogy eldob magától egy ilyen nagyszerű (?) lehetőséget, amivel biztosíthatná a saját és családja jólétét… De Lila hajthatatlan, ragaszkodik az elveihez, de sajnos Marcello is hajthatatlan:

„Te most szórakozol velem, de emlékszel arra, amikor a cipészkéssel fenyegettél? Nos, ha megtudom, hogy más tetszik neked, vésd az eszedbe, nem állok meg a fenyegetésnél, megöllek és kész.”

Úgy tűnik nincs kiút, de aztán jön Stefano, a jómódú családból származó fiú, aki tudja támogatni a Cerullo családot (egy saját cipészműhely beindításával), viszonylag jó erkölcsű és szereti Lilát. Nekem úgy tűnt, eleinte Lila nem volt szerelmes Stefanoba, csak Marcello-tól akart szabadulni, ráadásul Stefano pénzes is volt, később viszont beleszeretett.

„Úgy tűnt, Stefano a jövő, a rá váró jólét és hatalom legékesebb szimbólumát keresi benne, Lila meg felhasználja ezt a bélyeget, hogy bebiztosítja a saját, a bátyja, a családja és a rokonai sorsát mindaz ellen, amit kiskora óta megélt, és ami ellen küzdött.”

Oliviero tanárnő úgy látszik nagyon megorrolt Lilára, amiért nem tanult tovább (nem értem továbbra sem), egyrészt az esküvői meghívóját durván visszautasítja, másrészt ezt mondja Elenának, ez is erős:

„Nem fogant meg az a szépség, Greco, ami Cerullo fejében volt kislányként, átvándorolt az arcára, a mellére, a combjára, a seggére, olyan helyekre, ahol gyorsan elhervad, mintha soha nem is lett volna.”

A könyv végére Elena megváltozik, érzi, hogy semmi közös nincs már Lilán kívül a régi barátaival, a „plebs”-szel:

„Miközben az Orazio út felé robogtunk, elfogott az érzés, hogy nyilvánvalóan kívülálló vagyok, és elszomorodtam. Ezekkel a fiúkkal nőttem fel, normálisnak vettem a viselkedésüket, durva szavaik az enyémek is voltak. Ugyanakkor én egy számukra teljesen ismeretlen másik úton is jártam, nap mint nap, immár hat éve, méghozzá legjobbként. Velük semmire se mentem azzal, amit az iskolában tanultam, vissza kellett fognom, mondhatni le kellett alacsonyítanom magam. Kénytelen voltam sutba dobni az iskolai énemet, és csak néha-néha elővenni, titokban, hogy rájuk ijesszek.”

Erős.

Összességében nekem nagyon tetszett: 8,5/10