Ez volt a második könyvem Szabó Magdától és megint annyira ámulatba ejtett, hogy én azt le sem tudom írni. Az eleje kicsit döcögősen indult nekem, nem volt letehetetlen, de már érdekes volt akkor is. Az utolsó 100 oldalnál jöttem rá, hogy miről is szól ez a könyv. A szeretetről. És annak eltérő kifejeződési formáiról. És az elengedésről. Ez a nő egy zseni volt, tökéletesen tudja ábrázolni azt, hogy mi játszódik le az emberek lelkében. (Innentől spoiler).

Emerenc betegségétől kezdve kb. le sem tudtam tenni a könyvet. Amikor azt hazudja neki az Írónő, hogy igazából elzárta a macskákat és igazából nem is szégyenült meg Emerenc, akkor pontosan érzi az olvasó, hogy ennek a néninek vége van. Attól javult az állapota, hogy tudja, a régi élete várja vissza, ha meghallja az igazságot, meghal. Tökéletesen tisztán lehetett érezni a teljesen felesleges hazugságot, de közben érted az Írónőt is, hogy miért hazudik. Jót akart, szerette Emerencet, azt akarta, hogy éljen. De az az élet, ami Emerencet várja, már nem élet. És nem lehet sehogysem rendbehozni, nem lehet a régiek helyett ugyanolyan új macskákat hozni, nem lehet visszahozni a régi bútorokat… Kész, itt vége van. Felesleges hazudni. És tényleg rájössz, hogy ilyenkor el kell engedni a másikat, mert ha szeretsz valakit, akkor ezzel teszed a legjobbat neki, még akkor is, ha az neked fájdalmas.

Nagyon érdekes, de én ezt ember-ember kapcsolat helyett ember-állat kapcsolaton keresztül sokkal jobban átérzem.

A legkedvencebb idézeteim:

“Éjjel jött, hold volt, világos éjszaka, bár furán volt öltözve, rögtön megismertem. Az ember tán a szívével lát ilyenkor.”

“Ma már tudom, amit akkor még nem, hogy a vonzalmat nem lehet szelíden, szabályozottan és tagoltan kifejezni, és hogy nem fogalmazhatom meg a formáját senki helyett.”

Nálam 9/10.