Jaj, amióta csak a Moly.hu-s értékelések alapján választok könyvet, csak szuperek akadnak a kezembe, ami idő híján nem rossz (még egy rossz filmet is sajnálok végignézni, ami rossz esetben 2 óra, nem hogy egy rossz könyvet végigolvasni…). Szóval most valahogy a téli kuckózás közepette azt gondoltam, hogy Zola bányászokról szóló könyve nekem való lesz. És tényleg. 

A történet egy francia bányász kolóniáról szól, akiket kizsákmányol a szénbánya tulajdonosa, az arc nélküli Társaság, a gonosz tőke. Minden nap robotolnak ezek a szerencsétlenek, mégis olyan kevés bért kapnak, hogy szinte éheznek. Ha válság van, a részvényesek profitja ugyanakkora, a munkás bére a kevesebb, ami meghalni sok, élni kevés. Ebből szeretnének kitörni ezek az emberek. Van dráma, kaland, és persze szerelem,is, na meg az utolsó 100 oldalon olyan izgalom, hogy majd felfaltam a könyvet!

Nagyon sok szempontból tetszett ez a könyv amúgy, talán csak amiatt 10/8,5, hogy az eleje kicsit lassacskán indult be, és hát én nem a türelmemről vagyok híres, illetve hogy Catherine karaktere baromira idegesített - és innentől spoiler. 

Tetszett, ahogyan Zola ábrázolta a munka és a tőke szembenállását, a tőke kapzsiságát. Megmondom őszintén, hogy egy kicsit a mai világgal is párhuzamot tudtam vonni, főleg hogy nemrég tudatosítottuk magunkban, hogy hiába a sok befektetett energia, nem alkalmazotti fizetésből fog meggazdagodni az ember (btw kinek mi a gazdaság - mi csak szeretnénk venni egy házat és sokat utazni). Már korábban is gondolkodtam rajta, de ezután a könyv után biztos lettem abban, hogy ha nekünk lesz(nek) valaha alkalmazottunk/aink, tuti hogy a tisztességes béren kívül osztalékot is fog(nak) kapni, merthát értem, hogy miénk az ötlet, de ha ő nem segít a megvalósításban, akkor ennyi. Sokszor hallom, hogy amikor sok pénzed lesz, elmegy az eszed, de majd meglátjuk. Majd 3-5 év múlva visszaolvasom ezt a posztot, remélem büszke lehetek majd magamra és nem leszek/leszünk kapzsik soha. 

Borzasztóan tetszett, ahogyan a bánya életpusztító erejét a ló haláltusáján keresztül mutatta meg Zola. Zseniális volt az a jelenet (és ahogy a bajtársa, aki szintén ló, próbálta benne tartani a lelket). Az állatok elhullását a könyvekben/filmekben mindig jobban sajnálom, mint az emberek halálát.

Ha visszagondolok erre a könyvre, egy szó jut eszembe: fekete. Minden totálisan fekete volt, a szén, amit bányásztak, a bánya, ahol bányásztak, az időjárás (tél), sokszor éjszaka játszódott a cselekmény. 

Nagyon jó volt az a rész is, amikor a gazdag, de boldogtalan házasságban élő, megcsalt bányaigazgató, Hennebau irigykedik a 3 hete éhező munkásokra, hiszen ők legalább megtapasztalhatják az élet legnagyobb örömét (ami ráadásul INGYEN van ((bár azért ezzel manapság néhányan vitatkoznának :)))): a szerelmet. 

Érdekes volt látni, hogy az álmodozás milyen könnyen sülhet el fordítva: ha túl sokat álmodozol, egyre elviselhetetlenebb lesz a valóság. És tényleg. 

Az is megrendítő volt, amikor a falusi bolt kapzsi (nahát, micsoda meglepetés :D) jómódú tulajdonosát, Maigrat-ot (aki hitelezte a bányászokat, cserébe az utólag megfizetett árun túl egy lányt is kért mindig), a halálba kergették, de nem elégedtek meg ezzel, a hulláról a golyóit tőből letépték és örömmámorban úszva ordibálták, hogy megérdemelte, örüljön neki. Arról nem is beszélve, hogy a bányászok azt a bányát is tönkreteszik, ami egy felemelkedett munkásé, ahol a leginkább figyelembe vannak véve a munkások érdekei. A károk miatt a bánya elértéktelenedik, így a Társaság fillérekért jut hozzá a tönkrement eladótól. Társaság - Szerencsétlen munkások: 1:0. Arról nem is beszélve, hogy a szénbánya termelésének csökkenése miatt az alapanyag felhasználók is sorra mennek csődbe, mint egy láncreakció. Ezek az embereknek vajmi kevés közük volt a Voreux-ben dolgozó kizsákmányolt bányászokhoz, mégis megszívták, hát, ilyen az élet. Társaság - Mindenki más: 1000:0. A válságban is nagyjából ugyanez történt, nagyjából hasonló okkal (kapzsiság). 

Vajon tényleg létezik egyébként ekkora bosszúvágy, mint amit itt látunk? Mármint amikor elönti az ember agyát ez a megbosszulni akarás érzés és nem néz, nem mérlegel semmit, csak pusztít? Én még nem láttam, és nem is éreztem ilyet, persze nem is éheztem 3 hétig - igazából 1 napig sem, és itt válik azért élesen szét a könyv és a valóság (persze most is vannak, akik éheznek, de vannak nagyon sokan, akik nem).  

Gondolom nem lövöm le a poént azzal, hogy a bányászok szívják meg a végén: kénytelenek 3 hónapnyi (hiábavaló) éhezés, sortűz, halál után visszamenni dolgozni, a Társaság pedig csökkentett bérrel várja őket vissza. Társaság - Szerencsétlen munkások: 2:0. Ultra szívás. Persze itt sem minden fekete és fehér, többször utal arra Zola, hogy a bányászok ugyanúgy anyagi javakat követelnek és ugyanolyan kapzsik lennének, mint azok, akik most élvezik a tőke hasznait, és ez az igazán nagy csattanó.

Egyben el is érkeztünk a könyv fő mondanivalójához (számomra): tehát, hogy mindenki, egytől egyig, az egész emberiség egy nagy kapzsi bagázs. :)