El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok ennek a könyvnek, amiért az orrom alá tolta, hogy az, hogy hogyan vesszük az akadályokat, csak rajtunk, a hozzáállásunkon múlik, legyen az bármi. Ugyanezt mondta múlt hónapban Eleanor H. Porter Pollyannája. Nem lehet véletlen, hogy csak ilyen könyveket veszek le a polcról mostanában (most, hogy vége a 8,5 napos munkaheteknek, de erről majd máskor). Ez a könyv az elmúlt évek egyik legjobb könyvélménye volt számomra (nem is értem, miért nem olvastam eddig Karinthy-t). 

Kicsit utánaolvastam a körülményeknek, és eléggé ijesztő volt megtudni, hogy Karinthy már 1918-ban, miután az első felesége, Judik Etel meghalt spanyolnáthában, megírta: “A lelki sérülés nem gyógyul be soha: de hozzászokik a lélek. Úgy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt; ezt a kést nem húzhatom ki belőle többé, mert hiszen ő halott marad (csak ha feltámadna, ami lehetetlen,), de idővel hozzászokik majd az agyam a késhez és járni fogok vele, mint aki golyót hord a koponyacsontban. Nyomorék lettem, egész életemre.” És végül, kb. 20 évvel később, 1937-ben tényleg agydaganattal műtötte Herbert Olivecrona, agysebész, jégkorongjátékos. Pedig a regény elején, mikor még nincs diagnózis, de vannak tünetek (fülzúgás, szédülés, hányás) még meg is jegyzi: “A lelkemen van a sérülés, azt kell kikúrálni, aztán minden rendbejön”. Nagyon tudok azonosulni ezzel a gondolattal, én is azt gondolom, hogy minden betegségnek lelki eredete van (nem spirituális módon, hanem úgy, hogy egyszerűen akkor másként mozognak a sejtjeink, rosszul érezzük magunkat, könnyebben alakulnak ki gyulladások, vagy még rosszabb dolgok hosszú idő után - ennek van valami tudományos-jellegű magyarázata is, kb. a placebo hatás ellentéte).

Ijesztő volt olvasni azt is, amikor egy ismeretlen fiatal, de annál magabiztosabb és határozottabb orvos meg akarta “lékelni”, ő elaludt és lekéste a megbeszélt műtét időpontját, és mint később kiderült, ha nem alszik el, belehal a beavatkozásba (A halál megkísért fejezet).

Szintén az egyik kedvenc részem, amikor a daganat létének értelméről mereng (kinek jut eszébe egy daganat létezésének értelméről merengeni???):

“Ezért kihívóan és csak azért is, bár tréfás és enyelgő formában, alapjában nagyon komolyan szóba hozom feltevésemet, hogy a különféle daganatoknak, amik az emberi testben előfordulnak, a legjobb esetben csak az összetételét és természetét ismerjük, szerepéről és céljáról, hogy így mondjam: szándékairól annyi sejtelmünk sincsen, mint normális szerveink feladatairól, amikkel pedig szintén nem vagyunk mindig és véglegesen tisztában. Mit lehet tudni, hátha a rejtélyes daganat, látszólagos romboló munkája ellenére - de hiszen vannak ártalmatlan daganatok is (a teratomákra gondolok) -, lenni akar valamivé, az ember érdekében, csak nem akarja kifejezni magát. Eredetileg építeni akart, de közben elfelejtette, vagy nem értett hozzá, vagy nem voltak eszközei - vagy esetleg nem hagyta a központi kormányzat, melynek sejtelme sincs a a jövőről, mindenre a múltból következtet. Hátha egy új, még ismeretlen szerv első, primitív, öntudatlan, vagy céltudatos próbálkozása a daganat - új szervé vagy testrészé, amely meg akar születni a fajta fejlődési rendjének ismeretlen irányában?“

Karinthyt sokáig zavarta, hogy mindenki “csak” humoristának tekinti, iderakok két (na jó, lehet hogy három) (egyébként kedvenc) idézetet a könyvből:

1.

2.

3. “Úgy - hát hiszen akkor nem úgy kelt őt mondani, hogy humorista, hanem úgy, hogy tumorista.”

Karinthy látása folyamatosan romlott, ahogy nőtt a tumor az agyában. A műtét után közölték vele, hogy valószínűleg látni már nem fog. Erre a következő gondolatok játszódtak le benne:

“Óriási a zűrzavar, ami a váratlan robbanásra visszhangzik bennem. Eleinte nem ismerem ki magam, tulajdon lelkemben. A gondolatok száguldoznak oda és vissza, küszködnek, veszekednek - az egyik szenvedélyesen sikoltozni akar, a másik gúnyosan leinti. Érzem, hogy őnagysága aggódva figyel, nyilatkoznom kell.”

És csak ennyit mond:

“Eleget láttam életemben”.

És igen, korábban is ír erről a vívódásról, nyilván nem jó, ha az ember megvakul, ő mintha ezt próbálná elfogadni, de szerintem végül mégsem megy neki (”Őnagysága zavartan feláll, az ablakhoz megy. Nem tudja mire vélni a dolgot. Hősnek tartson, vagy ostobának? Holott nem vagyok se hős, se ostoba. Megmondjam az igazat?”) (És egyébként nem vakult meg, amire az orvosok is azt mondták, hogy csoda).

A regény lezárása szerintem zseniális, rázott a hideg:

Karinthy műtétje sikeres volt, találkozott unokahúgával kint Stockholmban, egy parkban beszélgetnek, amikor elhangzik a Robinson-hasonlat (ami számomra a regény fő mondanivalója):

“Nini, kis norvég rokon, azt kérdezed, boldog és büszke vagyok-e most, hogy újjászülettem, újra kezdhetem az életet a Kánaánban, ahol kincseimet összegyűjtöttem? Vagy talán megtörtnek és rokkantnak érzem magam, hajótöröttnek, akit egy irgalmas hullám partra vetett, megajándékozva őt a maradék élet alamizsnájával? (…) Csodálkozol… Igen, mindketten csodálkozunk. Te a nyugalmamon, hogy hajótöröttnek nevezem magam éppen most, mikor megmenekültem… viszont mégsem átkozom sorsomat, körültekintve a kopár szigeten, amiről máris láthatom, hogy számomra lakatlan és elhagyatott… Én pedig… én pedig (…) Te elképzelted, kedves kis Nini, te látni vélted a büszke hajót, ahogy dagadó vitorláival szeli a felhők szövetét, láttad a hajóorr smaragdszínű szentjének körvonalait. S hallottál róla, hogy bukdácsol, kínlódik a kitörő viharban, hogy szalad zátonyra, hogy süllyed árbocrúdja a láthatáron… Nos hát igen. Ez a hajó a mi hajónk volt, az én hajóm volt, s azt sem tagadom, sok drágasággal megrakottan futott célja felé. Hol is volt a cél, minő Jóreménység fokán? Úgy volt bizony, hogy sok aranyra és gyémántra cserélik be az értékes holmit, drága terüt, amivel boldog és hetyke kereskedő, útnak eredtem ezen a hajón, magam kormányosa, magam kapitánya. Ennek bizony vége, kis rokon, sok szép holminak, színes kristályüvegnek, gomboknak és kösöntyűknek, illatos rózsaolajnak, ezer tarka csecsebecsének és csereberének, ami gazdaggá tett volna, ha elérjük Afrikát… Merőben úgy fest, hogy alaposan vége - azonkívül, igazad van, ez a sziget számomra csakugyan… S hogy mégis derűs és mosolygós vagyok? Látod, kis Nini, ennek az az oka, hogy ahonnan elindult a hajó, a föld, vagy ha úgy tetszik, egész világrész, amiről tikkadt szomjúsággal álmodozol itt a sziklafalon, már rég nem volt Kánaán, aminek vélnéd… (…) Ha nem is tudatosan, lelkem mélyén jól éreztem már odaát is, (s talán ezért bíztam magamat a habokra), hogy egy óriási Robinson-szigeten élünk mindannyian. Mindannyian, külön-külön, elhagyatva és egyedül, s hogy nem arról van szó, vajon eléri majd megrakott hajóm a vágyak partjait, hanem arról, lesy-e kegyes a tenger kidobni az elsüllyedt hajóról egy deszkaszálat, amiben megkapaszkodhatunk? (…) De látod, én nem haltam meg, a roncs kidobott magából, és jól sejtettem, hogy ami ezután jön, nem a legtöbbnek elérése, hanem a legkevesebbnek kivárása, amivel újra kezdhetem az életet. S úgy jártam a világban máris, ahogy Robinson szigetén illik járni a hajótöröttnek, ahová kidobta a közönyös hullám, amikor elsüllyedt alatta a Megértés (…). S megszoktam mindenben meglátni az alamizsnaértéket s feledni azt, ami hiányzik - értékelni a minimumot a maximummal szemben.”

Karinthy 3 héttel a műtét után:

innen

Nálam 10/10.