Az írást mindig elkezdeni nehéz, kiváltképp az olyan könyvek után, mint ez. Miről szól az Utas és holdvilág? Hát, útkeresésről, bátorságról, szerelemről, de főleg az útkeresésről. Azt tesszük-e, úgy élünk-e, ahogy azt valójában szeretnénk, vagy valamilyen külső körülmény (társadalmi normák, esetleg szülői nyomás) hatására cselekszünk? Kétségtelen, hogy valamennyire mindezek befolyásolják a döntéseinket, de mégis, mennyire tud érvényesülni az a belső hang?

A másik nagyon fontos kérdése, tanulsága a regénynek, hogy vajon mennyire megbízható az a belső hang? Volt már úgy veletek is, hogy valamit nagyon akartatok, megkaptátok, majd rájöttetek, hogy nem is ez kell nektek igazán? Ez vajon egyedi eset, vagy ilyen a vágy természete? Amint kielégül, felüti a fejét máshol, vagy máshogy.

A harmadik kérdés pedig az, hogy tudunk-e a jelenben élni, hálával mindazért, amink van, vagy ehelyett nosztalgikusan révedünk a múltba? A múlt tud-e olyan örömet okozni, mint akkor? Helyesen érzékeljük-e a múltat egyáltalán, vagy az idő mindent megszépít? 

A történet főhőse Mihály, aki nászútra indul, majd véletlenül elveszítik egymást feleségével. Mihály, aki addig is kereste önmagát, most aztán tényleg nekiveselkedik és olasz kisvárosokat járva, kalandos történeteken keresztül és régi barátok révén jut el a történet végkifejletéhez, azaz hogy azt cselekedje, ami igazán fontos. Mindeközben Erzsi is keresi az ő belső hangját, de feltűnnek Mihály gyermekkori barátai, a misztikus, és furcsa Ulpius család, Ervin és Szepetneki János is.

És innentől SPOILER.

A történet:

A regény azzal indul, hogy látjuk Mihályt és Erzsit nászúton Velencében. Egyik nap Mihály múltjából feltűnik egy régi barát, Szepetneki János, aki elmondja Mihálynak, hogy egy régi barátjuk, Ervin, Olaszországban van. A felesége mit sem tud a kapcsolatról, így Mihály elkezdi mesélni Erzsinek a kamaszkorát annyira meghatározó furcsa, misztikus barátsága történetét Ulpius Tamással, a húgával és barátaikkal. 

Tamás egyáltalán nem volt szabálykövető, mondhatni lázadó volt, ami a komformista családban felnövő Mihálynak nagyon szimpatikus volt. Szinte minden idejét az Ulpius házban töltötte. Tamásnak volt egy húga, Éva, aki hasonlóan a bátyjához, elég fura szerzet volt. A pénzszerzést például úgy oldották meg (édesanyjuk már nem élt, édesapjukat gyűlölték), hogy Éva lopott.

„A két Ulpius testvér annyira kívül állt a világon, a világ gazdasági és társadalmi rendjén, fogalmuk sem volt arról, hogyan szabad és hogyan nem szabad pénzt szerezni.”

Mihály nagyon jól érezte magát ebben a környezetben, azonban folyamatosan meghasonult a „tények világával”, neki is ugyanolyannak kellett lennie, mint az Ulpiuséknak. Hiába tetszett ez Mihálynak, úgy lehet érezni, hogy ez mégsem ő volt.

„És mégis rossz volt a lelkiismeretem a két Ulpius-szal szemben. Úgy éreztem, hogy becsapom őket. Mert ami nekik természetes szabadság volt, nekem nehéz, görcsös lázadás.”

Ulpiusék szívesen játszottak színjátékokat, amelyekben általában Mihály volt az áldozat. A legnagyobb öröm az volt, amikor Éva miatt, vagy általa halhattak meg Tamással, Tamás egyébként is betegesen vonzódott a meghaláshoz. Nem a nem-léthez, hanem a meghalás pillanatához. Később a társasághoz csatlakozott Szepetneki János és Ervin. Jánosnak a „legfőbb ambíciója az volt, hogy bebizonyítsa” Mihálynak, hogy „különb nála”. Ervin pedig intelligens zsidó fiú, aki áttért a katolikus vallásra. Elég meredek dolgokat műveltek ők együtt, Tamás öngyilkos is akart lenni egyszer, pusztán amiatt, mert vonzotta őt a meghalás vágya, amiben szeretett húga partner volt. Egyszer még Mihály is engedett ennek a „csábításnak”, morfiumot vettek be Tamással. De Mihály részéről ez sem volt igazi, belülről jövő akarat.

Itt szakadt meg végleg Tamás és Mihály igaz barátsága.

Telt múlt az idő, s Tamás és Éva édesapja eldöntötte, hogy Évát férjhez adja. Éva csak annyit kért, hadd utazzon el és hadd töltsön utolsó közös időt imádott bátyjával. Tamás és Éva elutaztak, ahol Tamás öngyilkos lett. 

Ez a történet egyébként egy önálló könyvben is megállta volna a helyét szerintem, annyira egyedi és annyira különleges volt (nekem egyébként ez, és az utolsó fejezet tetszett a leginkább – az utolsó az letehetetlen).

A történet olvasása közben rajzolódik ki, hogy Mihály és Erzsi egyáltalán nem egymásnak valók, habár Erzsi okos, nem érti meg Mihály és az Ulpius-kör kapcsolatát.

„Miért mondom el ezt, miért mondom… megint sokat ittam. De egyszer el kellett mondanom, és Erzsi úgysem érti.”

Az is nagyon érdekes volt, amikor Mihály „máshogy” szerette Erzsit A Nagy Vallomás után: kamaszosan, nem hivatalosan-komolyan, ahogy szokta és kell, ahogy mindenki csinálja. Itt megint Szerb írástudása csillog, zseniális:

Mihály vágyódik vissza ebbe a nosztalgikus, Ulpius-os, kamaszos időkbe, amikor még nem kellett az apja vállalatánál dolgoznia, nem volt felelősség, feladatok, lázadhatott a mások által alkotott szabályok ellen.

A nászút folytatásaként Firenzéből Rómába utaztak, a vonat megállt, Mihály leszállt egy kávéért, de rossz vonatra szállt vissza, így Erzsivel elváltak útjaik… A fentiek fényében nem is volt furcsa, hogy Mihály tudat alatt nem nagyon bánja az elszakadást. Bejárja Olaszországot, Erzsi pedig Franciaországban köt ki.

Mihály kórházba kerül, ahol megismerkedik egy angol orvossal, köztük játszódik az alábbi két párbeszéd:

„- Semmi baja – mondta az orvos -, csak valami rettenetes kimerültség. Mit csinált maga, hogy ennyire elfáradt? 

Én? – kérdezte Mihály eltűnődve. – Semmit. Éltem.”

„- Tudom, mi a bajom – mondta Ellesley-nek. – Akut nosztaligám van. Szeretnék fiatal lenni. Van arra valami orvosság?”

Mihály ezután kalandos út után megtalálja Ervint, régi barátját, akiből szerzetes lett, és aki Rómába küldi.

„Az igazi, nagy Waldheimi lelkesedést a tárgy iránt egy pillanatig sem érezte, de görcsösen ragaszkodott a módszeres tanuláshoz, mert ez kissé enyhítette a fojtogató polgári rosszallást, amit – hiába – tétlen élete miatt mégis érzett.”

Ilyen érzéssel én is találkoztam a fizetés nélküli szabadság alatt. Senki nem vetette a szememre a környezetemből, hogy nem dolgozom, de valahogy bűntudatot éreztem, hiszen a munka elválaszthatatlan része a tisztességes emberképnek.

Erzsi is bejárja a maga önkereső útját a regényben és rájön, hogy Mihály azt a komformitást keresi benne, ami ő mindig is volt, de nem akart lenni. Ő éppen azért ment Mihályhoz feleségül, mert ő más, van benne valami lázadó:

Végül az akkor már Párizsban lévő és megváltozott Erzsi meglátogatja Mihályt Olaszországban, ahol a – talán épp a fenti változás hatására – Mihály ismét meglát valamit benne:

De aztán Mihály az éjszaka közepén felébred:

Majd Erzsi is:

Abban, hogy Mihály így érzett talán benne volt az is, hogy

„Az ember sokkal jobban megbecsüli az olyan dolgot, amiért várnia, küzdenie és szenvednie kellett”.

Erzsi nem ilyen volt.

Erzsi csatája önmagával tovább folytatódik és ez is nagyon érdekes. Miután elutasította magában Mihályt amiatt, mert nem ő akar lenni a komformitás megtestesítője, elindul benne egy lázadni akarás. Meg is lesz a lehetősége, ugyanis időközben megismerkedik egy perzsával, aki Szepetneki Jánostól megvásárolja (!) Erzsit. A nő erről utólag szerez tudomást és nagyon imponál neki, meg az is, hogy szerinte egy perzsában olyan vad erő van, ami Mihályban sosem volt. Ám amikor ott lenne a lehetősége a kalandra, megfutamodik:

Ezután visszaszökik Budapestre, első férjéhez, Pataki Zoltánhoz, a komformizmus megtestesítőjéhez. Később magyarázatot is kapunk az ijedelem okára:

„Ettől ijedtem meg, önmagamtól, attól, hogy mi mindenre lennék én képes, hogy még mi minden történhetnék velem. De nem, ezt azért mégsem. Valami kell, ami visszatartson egy nőt. És akkor már a legjobb Zoltán.”

Ezután Mihálynál megjelenik Éva, aki bevallja, hogy ő segítette hozzá Tamást a hőn áhított halálhoz. Mihály megkéri, hogy asszisztáljon neki is – hiszen ezt játszották egész gyermekkorukban, az egész lázadás, nosztalgia, erre ment ki, nem? Éva beleegyezik, kitűzik a szombat estét. Mihálynál azonban megjelenik egy olasz nő, akinek korábban megígérte, hogy a családjában született gyermek keresztapja lesz, a keresztelőt pedig most tartják. Végül Mihály elmegy, ahol leissza magát, majd azt hiszi, meg akarják ölni. Egész este várja a hőn áhított halált, de az nem jön el. Nem ölik meg az olaszok. Majd mindezek után rájön, hogy a halál, amit annyira várt, nem is annyira misztikus és érdekes – most, hogy majdnem megkapta.

„Most nem látott semmi magasztosat abban, hogy meg akar halni. Deferált a nagyobb úr, a hétköznap előtt, mint mindig”.

A végső csapás Mihályra az, amikor az édesapja meglátogatja, hogy hazahívja. Mihály ekkor tapasztalja, hogy édesapja mennyit öregedett az alatt a pár hónap alatt, amíg nem találkoztak.

„Akkor is mindig ez fogta el, ha hosszabb idő után hazaérkezett: a rémület azon, hogy apja közben öregebb lett. […] És ehhez képest minden oly semmi, Éva és a halálos tervek, még Olaszország is.”

A regény fő kérdése végül tényleg az, hogy milyen utat járunk? A magunkét, vagy a mások által ránk erőltetett elképzelések szerintit. És hogy tudjuk-e egyáltalán, hogy mit akarunk? Állítólag a vágy ilyen, ha kielégül, átalakul, másra irányul. Nem tűnik el soha. El tudjuk-e engedni a régi időket és tudunk-e a jelenben élni, vagy felemészt minket a régi időkbe vágyódás, a nosztalgia? Tudunk-e hálásak lenni azért, amink van?

„Ez így van; az ember mániákusan, veszendően, a pokol és a halál határán vágyódik valaki után, keresi, kergeti, hiába, és élete elsorvad a nosztalgiában.”

Velem konkrétan az esett meg, hogy éveket áldoztam a Nagy Szakmai Előremenetelért az életemből. Éveket, amit úgy értek, hogy elhanyagoltam a barátaimat, a testemet, az egyéb szellemi részeit az agyamnak, tehát mindent, a szakmai fejlődés érdekében. Az áhított előmenetel bekövetkezett, de a túlhajtott tempó és a sok lemondás oda vezetett, hogy kiégtem, 4 hónap pihenés, regenerálódás következett. Ennek vagyok most a végén, és ebben segítettek borzasztó sokat a könyvek. Már úgy érzem, jól vagyok, de őszintén szólva, ha azt tehetném, amihez csak kedvem tartja, akkor egész életemben olvasnék, írnék és kirándulnék a férjemmel és a kutyáinkkal. Felfedeznénk ezt a csodálatos Földet, amit szépen lassan (vagy talán nem is olyan lassan?) pusztít el az emberiség. Na de nagyon messzire kalandoztam, nézzük Szerb Antalt inkább.

Amellett nem lehet elmenni szó nélkül, hogy milyen intelligensen ír Szerb Antal (én még nem olvastam tőle korábban sajnos, de ezután biztosan fogok). Ezt írta róla Hegedűs Géza a literaturán:

„Könyvek közt nőtt fel, s lett már fiatalon olyan művelt, hogy kortársai és a nála sokkal korosabbak is elámultak ismereteinek kimeríthetetlen tárházán, gondolatainak meglepő ötletekkel teljes frissességén, csillogó szellemességén, lebilincselő csevegőkészségén. Mindehhez olyan mindig mosolygós emberi kedvesség, bármikor bárkit segíteni hajlandó szívélyesség, ravaszkás humor párosult, hogy a harmincas években az volt az irodalmi közvélemény, nincs is műveltebb és egyben rokonszenvesebb ember az egész magyar irodalomban.”

Végül pár kép a regény helyszíneiről:

Gubbio

Siena

Ravenna

Umbria

Megint egy szuper könyv, elgondolkodtató volt. 9/10.